Elődeink

•There are no translations available.•

Az ókori világ ősi kocsiversenyeit Homérosz írja le az Iliász 23. énekében.

„Itt is győz, aki lovát ésszel hajtja.
Aki csak lovában bízva s kocsijában
Messze kering céltól, okos terv híjában,
Ura lenni nem tud féktelen lovának;
De ki érti dolgát, lova bár silányabb,
Csak a célra néz, ha fordul, nem felejtve,
Hogy irányította lovait gyeplője,
Biztosan hajt, lesve nincs ki megelőzte?
Elmondom a célt most, hallgasd figyelmezve.”

Mottó:
„A lovak sosem hazudnak”
-M. Rashis-

Hogy mióta beszélünk fogathajtásról??? A választ néhai Váradi Jenő, a magyar fogathajtás legendás kapitánya adja meg:

Egy négyes fogatot hajtó ifjút, Iniokhost örökít meg az i.e. V századból származó eredeti bronzszobor, amely Delphoiban végzett ásatások során került elő és a Delphoi kocsi hajtó néven tartja nyilván a művelődéstörténet.

Az olimpiai játékok eredetét két görög király – Dinomaosz és Pelopsz kocsiverseny vetélkedőjére vezetik vissza. Egy Hippodameia nevű szépség, királylány kegyéért szálltak kocsiba a hajtók. A legenda szerint ez a verseny volt az olimpiai játékok eredete, ám furcsa, ellentétes módon mégsem került az első olimpiai játékok műsorára a kocsiverseny, csak jóval később, Kr.e. 680-ban érdemelte ki az Istenek kegyét. Ám ekkor már négy lóval versengtek, a maihoz képest azzal a különbséggel, hogy a lovakat egymás mellé fogták.

Kocsiversenyek a Kr.e. 680-tól a 25. Olimpiától folytak négyes fogatokkal. Az első olimpiai bajnok a thébai Pagondas volt. Az emberiség sporttörténetében az első hivatalosan is feljegyzett esemény, amikor az ember és a ló egyszerre, együtt vesz részt a sportban közös céllal. A 74. Olimpián a szicíliai Geron, a 76. játékokon a szirakuzai Hieron győzedelmeskedett. Hieron ostorhegyes lovát, „Pherenikosz”-t a kór nagynevű költője, Bakkhülidész versben is megénekelte.

A sport az élet egyik minőségi mutatója, az emberi élet egyik legszebb ajándéka. A sportoló ember ebben a minőségi életében sem hagyhatja el a lovat. A fogatversenyzés a XXI. században olyan, mint a görög olimpiák híres kocsiversenyei. Szinte táltos lovakká emeli a hámban dolgozó sportkollégákat.

Mottó:
„A fogatlóról”

A ló nem csak motorja a kocsinak, nem csak mozgatója, energiája, több annál. Korábban a ló csatákban mutatott teljesítőképessége népek sorsát, jövőjét döntötte el, ahogy egy kínai közmondás fogalmazta meg: „a lovak háta formálja meg az államot”. Ma a népek sorsa már nem fügvénye lovaik rátermettségének. Ma már „csak” olimpiák, világbajnokságok aranyérmeinek sorsát döntik el. A lovassportoló, a lovasember sorsát azonban mégis csak ez szabja meg. De éppen a lovasember számára a ló nem csak dicsőségének, aranyérmeinek formálója, annál sokkal több. Nem azért törődik lovával mert ettől függ, melyik fokára állhat a győzelmi dobogónak a verseny után, vagy felállhat-e egyáltalán...

A lovasember egy mai szemmel atavisztikus vonzalommal születik. Ez a vonzalom gyógyithatatlan. Életét csak a ló körül végzett „szolgálatban” tudja elkpézelni. A ló nem eszköz az aranyérem megszerzésében, a ló a cél. A ló sorsa, a ló jövője, ennek szépítése, jobbítása, az ebben való közremüködés az igazi cél. Az „aranyérem” – ha jön – egy kellemes meglepetés, az élet jókedvű ajándéka, egy kicsit igazolása, hogy az energia, a küzdelem nem volt egészen céltalan, egészen hiábavalű. „Ilyen az igazi lovasember. Aki soha nem téveszti el a célt, aki soha nem keveri össze a célt, a lovat az eszközzel, még akkor sem, ha az eszköz esetleg az arany csillogása.”

Romfeld János